Otthon
Párkapcsolathoz, gyerekneveléshez, személyes fejlődéshez, családi témákhoz
Olvasd el a kártyahasználók történeteit!
Nagyon meglepő volt az, hogy amikor kiválasztottam, hogy mit érzek ebben a helyzetben, a férjem nagyon meglepődött
Férjemmel sokszor „elbeszélünk” egymás mellett. A Férjem azt mondja, nem figyelek rá eléggé…
Elhatároztunk, hogy megbeszéljük ezt a kártyák segítségével. A következő érzés-kártyákat választotta: magányos, ijedt, szorongó, düh
Aztán az Erőforrás-szükséglet-kártyák közül: megértés, figyelem, tér, idő, empátia, összefogás, együttműködés
A kérés, ami segítene ezeket a szükségleteket megélni: Mindennap szánjunk egymásra egy kis időt, amikor tényleg odafigyelünk a másikra. Meghallgatjuk az érzéseit és nem csak monotonon, rutinszerű, hétköznapi dolgokról beszélgetünk. Este elalvás előtt, kapcsoljuk ki a TV-t és egy picit figyeljünk egymásra, beszélgessünk!
Ezt a módszert kissé nehezen fogadta el a párom, de mivel látja az eredményét, így ő is benne van a „játékban”. Számomra nagyon meglepő volt az, hogy amikor én kerültem sorra és kiválasztottam, hogy mit érzek ebben a helyzetben a férjem nagyon meglepődött.
Saját kártyáim: megfigyelésem ugyanaz: elbeszélünk egymás mellett, nem figyel rám eléggé.
Érzéseim: csalódottság, keserűség, szomorúság, tanácstalanság
Szükségleteim: odafigyelés, elismerés, partnerség, megértés
Kérés: Tudom, hogy dolgozol a számítógépen, de kérlek, ha hazaérkezem a munkából szánj rám pár percet, hogy elmondhassam mennyi minden történt velem, fontos lenne a számomra.
Kiderült végül, hogy mindketten ugyanarra vágyunk!
Králik Beáta
Apróságokból óriási veszekedés, vagy éppen elhidegülés tud születni. Mindkettőnknek mélységes vágya van a megértésre, a társunkkal való összhangra, és igyekszünk észérvekkel meggyőzni a másikat, hogy hangolódjon ránk. Micsoda csapda!
-A koszos zoknidat épp a szennyestartó mellé tudtad elhelyezni. Nehezedre esett volna beletalálni? Gyere ide légyszi, és hajlongjál akkor te érte, mert a TV előtt nekem is könnyebb volna megvárni, míg tisztán és illatosan a fiókba kerül.
-Hát akkor hagyd ott! Nem kértem, hogy hajlongj! Most rogytam le hulla fáradtan ide. Muszáj neked mindig ilyenkor jönni valamivel? Ha vége a filmnek, beledobom.
A párkapcsolatban gyakran „apróságokból” óriási veszekedés, vagy éppen elhidegülés tud születni. Mindkettőnknek mélységes vágya van a megértésre, a társunkkal való összhangra, és igyekszünk észérvekkel meggyőzni a másikat, hogy hangolódjon ránk. Micsoda csapda! Minél inkább hasonlítunk ebben, annál nagyobb az összefeszülés.
Ami tragikus módon tovább generálja a távolságot, az az, hogy saját magunkat is igyekszünk megerősíteni abban, hogy igazunk van, és jogosan kívánunk felülkerekedni a másik „téves, hibás” hozzáállásán, ezért próbálunk vitában felülkerekedni.
Civilizációs minta ez a vélemény-ütköztetés, a „ki tudja jobban” versengése. A „fejtágítás káros mellékhatása”. Teljesítményorientált világban élünk, a ritka bensőséges pillanatainkon kívül, talán a művészetek és a terápia az fórum, ahol az emberi érzéseink, lelki szükségleteink számítanak.
Ebből a harcból és távolodásból úgy szabadulhatunk, hogy elengedjük az érveket és gondolkodást arról, hogy mi helyes és mi helytelen. Nem örökre! Csak megcseréljük a sorrendet! Ha eddig azt vártuk, hogy a másik azt tegye, amit szeretnénk, és akkor éreznénk, hogy milyen jó nekünk ez a kapcsolat, akkor most fordíthatunk ezen: Először gondolunk arra, hogy a kapcsolatot helyreállítsuk, és aztán ebben a békés és elfogadó közegben keresünk megoldást az „apróságra”, ami kibillentett bennünket.
De hogyan? Hogyan hozzuk helyre a kapcsolatot, hogyan kerülhetünk közel egymáshoz újra, amikor az a bizonyos „nagyon is nem apróság” közénk áll?! Mit jelent valójában, hogy „közel egymáshoz” ebben a helyzetben? Ha nem azzal foglalkozunk, hogy milyen érveink, elgondolásaink vannak a témával kapcsolatban, akkor mivel?
A mi válaszunk erre egy kérdés: Hogy érzem magam most? És hogy érzed magad te ebben a helyzetben? Milyen ez neked? Felkavar, fáj, félelmetes, elkeserítő, tehetetlenséget érzek? Hogy vagyok? Hogy vagy?
… Érzékeled-e, hogy errefele lehet a közeledés, a kapcsolatteremtés, az én, és a te, a magammal, a veled, az egymással törődés?
Próbáljátok ki! Egy feszült helyzetre gondolva, vagy épp a szituációban, keressétek ki a kártyák közül, hogy ki hogy érzi magát! Van erre idő??? Hogy ne volna?! Biztosak vagyunk benne, hogy nem szalad el, megvár az az „apróság”, és ha nagyon szeretnétek, vissza tudtok térni hozzá. Teremtsetek hát rést, ugorjatok ki a láncreakcióból egy pár percre, és nézzetek rá, hogy hogy érzitek magatokat most! A királyok mellett mindig ott volt a bolond – mint a humor, a játékosság, a szókimondás, a „nem normális” a formalitásoktól szabad ember, aki kizökkentette, és így a bölcs döntések felé terelte az uralkodót. Legyen bennetek is szabad az a játékos, bolondos, fura, kizökkentő szerzet! Terítsétek magatok elé a Kompátia – Életkerekítő játékok kártyáit, és kezdjetek el válogatni, és ezzel magatokra és egymásra hangolódni! Beszéljétek meg, ki kezdje, és egymás után mondjátok el egymásnak, ki, mit érez, és hallgassátok egymást csöndben, figyelemmel! „Az érzésekkel nem érdemes vitatkozni.” Nem miattad van így, egyszerűen így van most benne. Ha meghallgattátok egymást, akkor jöhet a következő lépés, amivel tovább tudtok közeledni:
Közeledni magatokhoz egymáshoz, és most már a témátokhoz is, az erőforrás-szükségleteiteken keresztül tudtok. Igazából ez a magva, a gyökere a feszültségnek! Ez az „apróságnak”, vagyis a jéghegy csúcsának a víz alatt rejlő nagyobbik része! Nézzétek hát ilyen felfedező, kíváncsi, friss szemmel át a sárga erőforrás-szükséglet kártyákat! Keressétek meg, hogy mire vágytok, amiért az a piszkos zokni a szennyes tartó mellé ledobva olyan szemet szúró, az a kérés TV nézés közben olyan fület tépő, az a TV-t nézés miközben te takarítasz olyan kiakasztó? Talán figyelembevételre, vagy együttműködésre, pihenésre esetleg bizalomra vágynál? Meg fogtok lepődni, ha meghalljátok, hogy mi van a másikkal. Meg fogtok lepődni, hogy a másiknak nem nyilvánvaló, ami veled van. Meg fogtok lepődni, milyen egyszerű a lényegről kezdeni beszélni, ha ezen az ösvényen jártok.
És meg fogtok lepődni, hogy ezután milyen egyszerűen és szívből fogja megtenni a másik azt az „apróságot”, vagy kapsz meg te mást, amit sokkal fontosabbnak tartasz annál az „apróságnál”!
Elegem van belőle, hogy mindig neki adtok igazat!
„Elegem van belőle, hogy mindig neki adtok igazat!” – kiabálja a tizenhárom éves Eszter a testvérére utalva, majd hatalmas robajjal csapja be az ajtót, és azonnal fordul is a kulcs a zárban. Többszöri beszélgetést kezdeményező próbálkozásomra sem nyitja ki, egy idő után válaszra sem méltat. Ekkor eszembe jut a Kompátia kártya. Kényelmesen elhelyezkedek az ajtaja előtt a földön, és becsúsztatom az egyik érzéskártyát az ajtórésen. Hangosan is rákérdezek, mit érez, ezzel erősítve a kártyán lévő kis grafika hatását. A válasz csend, majd váratlanul az ajtórésen szuperszonikus sebességgel vágódik ki a kártya, meg sem állva a szemközti fal szegélylécéig, jókorát koppanva. Egy második érzéskártyát csúsztatok be, és ismét rákérdezek, mit érezhet? Valamivel hosszabb, talán egyperces csend, de ez a kártya is az iménti sebességgel süvít ki az ajtó alatt. Még három-négy kártyát küldök be, a csend változatlan, de a kártyák már jóval kisebb svunggal térnek vissza. Elérkezettnek érzem az időt, hogy váltsak. Jöhetnek a szükségletkártyák. Összefoglalom, milyen érzéskártyákat küldtem be eddig, és miközben rákérdezek, mire lenne szüksége, becsúsztatok egy sárga kártyát. Eszter kicsit még dühösen megerősíti, hogy igen, erre van szüksége. További két szükségletkártyával segítem a folyamatot, amelyekre egyre halkabb igeneket kapok. Aztán váratlanul fordul a kulcs a zárban, kinyitja az ajtót, és ott áll előttem. Én négykézláb nézek fel rá, a padlóra gondosan kirakosgatott és a visszapöckölt kártyáim közül… Egyszerre nevetjük el magunkat.
T.Albert
Hú, de kellemetlen ez a vendégek előtt! Milyen agresszíven viselkedik ez a gyermek!...le kellene állítani
A tanfolyam óta visszhangzott bennem: „az érzelmeket igaznak elfogadni”. Ez volt az első eset, amikor tudatosan tettem ilyet. Igazán jól sikerült. Nem is emlékszem, miért volt dühös, olyan szépen feloldódott:
Egyik nap vendégeim voltak, hevesen, lelkesen beszélgettünk. Négy éves kislányom egyszer csak kiviharzott a konyhából. Amikor visszatért, kezében faépítőjáték hengereit tartotta kard gyanánt. Nyaka, karjai, arcizmai mind megfeszültek. Megállt velem szemben felfegyverkezve. Első gondolataim: Hú, de kellemetlen ez a vendégek előtt! Milyen agresszíven viselkedik ez a gyermek! Lehet, hogy verekedni fog, le kellene állítani. Nem illik így viselkedni, stb. Azután eszembe jutott, hogy megfigyelem az érzéseit, nem vonom kétségbe azok igazságát. Azután meglátom, mi lesz.
-Nagyon mérgesnek látlak.
-Az is vagyok! (morog)
-Hú, nagyon dühös lehetsz valamiért.(fintorog, dobbant a lábával)
-Úgy látom, készen állsz, harcolni is tudnál. (arcizmai ellazulnak, mosolyogni kezd, átölel)
-Szeretlek, anya!
Körülnézett, azután békésen elment, és gyönyörű tornyot épített.”
K.O.
A gyerekek látják, ahogy élünk, érzik, ahogy velük bánunk!
A gyerekek a számára az elsődleges és valóban természetes nevelési eszköz a családi-, szülői- minta, az óvodai-iskolai példa. A leghitelesebb tanítás, amikor látják, ahogyan élünk, ahogyan a helyzeteket kezeljük magunk körül. ÉS, hogy érzik, ahogy velük bánunk. A gyerekek életkori sajátosságait, testi, lelki, szellemi, idegrendszeri érésük stádiumainak jellemzőit nagyon fontosnak tartom figyelembe venni az Együttműködő Kommunikáció eszközével együtt. Hiszen van, amikor az ölelésünk, vagy az érintés az elsődleges kommuniációs csatorna, van, amikor több szerep jut a szavak mellett a hangszínnek, az arckifejezésünknek, a rendszeresség és rugalmasság arányának, és van olyan korszak, amikor rengeteget számít a puszta szavak nélküli jelenlétünk: nógatjuk-e, vagy bizalomteli csöndes figyelemmel vagyunk mellette, míg megold valamit. …
A gyereknevelésben tehát, különösen érvényes az az általános bölcsesség, hogy ha elakadunk, nézzük meg, mi miben változhatunk, mit érdemes felismernünk.
Szülőkként, pedagógusokként együtt fejlődünk gyermekeinkkel az életkori sajátosságaikat, személyiségüket és a saját egyéniségünket tekintetbe véve. Nagyon fontos része ennek a közös útnak, hogy tanítjuk őket szavakat találni az érzéseikre és szükségleteikre, hiszen így fogja tudni beazonosítani őket saját magán és másokon, így fogja megtanulni a jelentőségüket, így fogja megtanulni kezelni a sajátjait és tekintetbe venni a másokét. Így építhetünk gyerekeink számára egy olyan világot, melyben hibáztatások és játszmák helyett, felelősséget vállalnak majd a saját maguk és környezetük épségéért.
Felhívjam vagy ne?! …egész nap várom a telefonját, és nem hív! Mindig nekem kell hívnom. Elegem van!
Kata a másnapi vizsga előestéjén 10h-kor még zokogva mondja: Nem hív fel! Tudja, hogy holnap vizsgám lesz, hogy egész nap várom a telefonját, és nem hív! Mindig nekem kell hívnom. Elegem van! Nem akarom megint én hívni. – Hát akkor ne hívd – mondom nekik. – De szükségem van arra, hogy beszéljünk, hogy megnyugodjak. Mit csináljak? – Vegyük elő a kártyákat – mondom neki – talán attól megnyugszol. – Nem, nincs türelmem! – Gyere, tégy egy próbát – nógatom – adj magadnak erre 10 percet, nézd meg, melyiket választanád közülük, amelyik leírja, hogy érzed most magad? – Na jó. – Ül oda mellém – Feszültség, türelmetlenség, düh, ellenállás, mert nem akarom felhívni, de az elkeseredettség, a boldogtalanság is találó, tehetetlenséget is érzek, és tanácstalanságot. – Oké. Melyik a legerősebb közülük? – kérdem – Talán a feszültség a legjellemzőbb. – Rendben. – Nyugtázom – Most nézd meg az erőforráskártyákat! Mi esne most jól ebben az állapotban? – Hát, itt van rögtön az összetartozás, ez például. A szeretet, tudni, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki. És megértésre, együttérzésre is vágyom, és támogatás, megerősítés, hogy fog menni a vizsga holnap. Bátorság – kezdeményező erő – hát ez nem. Már eleget hívtam én. Inkább ez: egyensúly, egyenrangúság. És a bizalom, meg a kapcsolódás. Ezek. – Rendben. Na és ha most csak ezeket nézed, melyik szólít meg közülük a leginkább? – Hm. Hát, talán… A bizalom. A bizalom! Ahogy ez a fiú és a lány egymásra néznek… Azta, tényleg! Leginkább az a fontos most nekem, hogy bizalom lehessen bennem, és közöttünk is. Nem akarom folyton hívogatni, bízni szeretnék abban, hogy fontos vagyok, fontosak vagyunk egymásnak. Huhh. Megnyugodtam. Nem hívom. Ez jó így. Köszönöm… Pár perc múlva Kata benyit a szobámba. Képzeld, most hívott! És ha nem bírtam volna ki, és felhívom, sosem tudom meg, hogy ő is felhívott volna, és nem tudom meg, hogy ennyire fontos nekem, hogy bízni tudjak! Köszönöm!
R.V.
Az édesanyja szólongatta, kérlelte, finoman megfogta, a kislány mégsem tudott megnyugodni
A barátnőmmel beszélgettünk az étkezőben, amikor hallottuk, hogy a szomszéd szobában a 4 éves kislánya és a nagymama szóváltásba keverednek. A kislány kirohant hozzánk, dúlva-fúlva borogatni kezdte a székeket és más tárgyakat. Az édesanyja szólongatta, kérlelte, finoman megfogta, a kislány mégsem tudott megnyugodni. Elővettem a kártyákat, kiválasztottam a dühös címűt, és felemeltem, hogy lássa, és megkérdeztem: nézd csak, így érzed most magad igaz? Odapillantott, és rögtön meg is szólalt. Nem, nekem nem is ilyen rövid a hajam! – Ááá – mondom. Akkor… – és kezdtem válogatni – keressük ki, melyikre hasonlítasz most? Ahogy keresgéltünk, megállított a „tehetetlenség” című érzés-kártyánál. – Látod, így érzem magam, ez vagyok én! – Értem. Tehetetlenséget érzel. – Igen. – válaszolta. – És mi esne most jól neked? – Kérdeztem, és elkezdtem lapozgatni előtte a sárga erőforrás-szükséglet kártyákat. Hamar kiválasztottam ötöt-hatot, amiből a kép alapján a „figyelembe vétel”-t választotta. Majd visszament a szobájába a nagymamájához.
R.J.
Miért szükséglet a gyász, és hogy vajon való-e ez olyan csomagba, amit gyerekek is használnak?
Épp arról beszélgettem egy kollégámmal, hogy miért szükséglet a gyász, és hogy vajon való-e ez olyan csomagba, amit gyerekek is használnak. Másnap egy Egészségnapi rendezvényen mutattam be a Kompátia – Életkerekítő játékok kártyáit, és a standhoz egy házaspár jött, 3-4 éves forma kisfiúval. A pár elmesélte, hogy mostanában gyakran van abból probléma, hogy amit a kisfiú felépít, azt a társai lerombolják, és hiába vigasztalják a homokozóban vagy az építőkockák romjainál, hosszú tortúra, mire túl tud lépni rajta. Kérdezem a kisfiú, hogy mi esne jól neki ilyenkor, válassza ki a sárga kártyák közül. Mind a hatvanegynéhány az asztalon volt, és ő két másodperc alatt kiszúrta a „gyász” címűt – „mert azt már többet nem tudom felépíteni.” Talán nem is neki, hanem a szüleinek volt segítség ez, hogy lássák, fontos, hogy teljes elfogadással tudjanak mellette maradni ilyenkor, anélkül, hogy igyekeznének minél hamarabb belátásra bírni őt.
Redő Juli
Máskor veszekedésbe torkollik és mindenki kiabál… Most azonban megálltam és elmondtam nekik, nyugodt hangon
A két lányom 10 és 8 évesek, sokat veszekszenek, főleg a fürdés előtt azon, hogy ki fürödjön először. A végén már csipkelődés, néha rugdosásig fajul ez a veszekedés. Az EMK-t most először alkalmaztam ebben a helyzetben. Máskor veszekedésbe torkollik, és mindenki kiabál… Most azonban megálltam, és elmondtam nekik nyugodt hangon, hogy nekem nagyon fáj, amikor veszekednek egymással. (és elsírtam magam) Azt szeretném, hogy figyeljetek oda a másikra, beszéljük meg, hogy ki fürödjön először. Nagy meglepetésemre együttérzést éreztem, hiszen mind két lányom átölelt, és végül egyszerre fürödtek sok nevetéssel, pancsolással. Ez végül a gyermekek ötlete volt.
Králik Beáta
Amikor felváltva átbeszéltük, kiben mi van, ebből a közös halmazból értette meg, hogy hasonló érzésekkel küzdünk mindketten ebben a szituációban
Egy házi feladatos, nehéz szituációban elővettem a Kompátia kártyákat, de a gyermekem már annyira fáradt és dühös volt, hogy azt mondta, nem képes végignézni őket. Nem adtam fel, bízva benne, hogy ha sikerül beazonosítani az érzéseit, akkor rögtön megkönnyebbül, és felszabadultabb lesz. Ezért átválogattam az érzéskártyákat, és megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe, vajon milyen érzések kavarognak benne. Kiválasztottam néhány kártyát, és sorban megmutattam neki őket, csak annyit kérve, hogy jelezzen vissza valahogy, ha jó kártyát mutatok. Az elsőnél csak bólintott, de a következőnél már alig várta, melyik kártyát teszem elé, aztán lázasan beszállt ő is a keresgélésbe. Nagyon örült, hogy voltak olyan kártyák, amiket az ő érzései és az enyémek kapcsán is kiválasztottunk. Először azt mondta, ezekből a kártyákból több kellene a pakliba, de aztán felvetettem, hogy ezeket rakjuk középre egy külön csoportba, hogy láthassuk, melyek azok az érzések, amelyek mindkettőnkből előtörtek ebben a helyzetben, és ez nagyon tetszett neki. Aztán később, amikor felváltva átbeszéltük, kiben mi van, ebből a közös halmazból értette meg, hogy hasonló érzésekkel küzdünk mindketten ebben a szituációban, és nem úgy áll a dolog, hogy én mást akarok, mint ő. Ezután azt mondta, hogy akkor együttműködéssel keressük meg a megoldást, hogy legközelebb mindkettőnknek jobb legyen ez a helyzet. Ezután már nem szemben állunk egymással a házi feladat írásakor, hanem közösen keressük a megoldásokat.
P.B. Mónika
A szobájába zavarhattam volna, kikérhettem volna magamnak, hogy mit képzel, hogy így beszél, de szerencsére nem így tettem, lehetőséget adva a szeretetnek
Bár ma már az EMK a szívügyem, az eredeti szakmám ruhatervező, kivitelező.
Egy szombati napon éppen fellépőruhát készítettem egy versenyre egy kislánynak, és minden részletét pontosan egyeztettem vele a próba alatt, hogy tényleg azt kapja, amire vágyik. Éppen a sokszínű tüllszoknya darabjait néztük közösen, amikor is a négyéves kislányom, Katica nyitott a szobába. Hatalmasra kerekedett szemmel nézett ránk, majd óriási haraggal kezdett kiabálni. – Ti meg mit csináltok? – kérdezte rémült tekintettel. – Most azonnal hagyjátok abba, mert különben kidobom az összes ruhámat! Megértetted? Hagyd abba! A próbáló kislány döbbenten figyelte Katica reakcióját, majd hirtelen magyarázkodni kezdett: – Anyukám nem tud varrni, ezért kértük meg Erikát. – Ó, istenem! – vágott belém a felismerés. – Te azt gondolod, hogy őt szeretem, azért varrok neki ruhát? – Nem, nem! Anyukám fizet érte – sietett megnyugtatni a lány. – Tudod, Katicám, nekem az a munkám, hogy szép ruhákat készítsek. Te is szeretnél egy szép ruhát? Akkor éreznéd, hogy szeretlek? – Igen – vágta rá haragosan. – És most hagyd abba, amit csinálsz! – Varrok neked is egy szép ruhát jó? Azonban előbb befejezem ezt, amit elkezdtem, mert ebben szeretne versenyezni a kislány. Utána neked is készítek egyet. Így rendben van neked? Ezzel a harag elszállt, és Katica szaladt is játszani.
Teltek-múltak a napok, és feledésbe merült az egész, mígnem arra kértek, hogy egy szalagavatóra készítsek ruhákat. Éppen dolgoztam, amikor Katicám ismét benyitott hozzám. – Nem megmondtam, hogy ne varrj másoknak! – kiabálta. – Ja, tényleg, beszéltünk róla, hogy készítek neked is egy szép ruhát! Lenne kedved kiválasztani az anyagot? – Igen – vágta rá boldogan, és már ment is az anyagokkal megrakott polc elé, hogy kiválasszon egy rózsaszínűt. – Ebből szeretném. – Rendben. Milyen legyen? – Olyan, amilyet varrsz! – jelentette ki határozottan. Boldogan csillogó szemmel vette fel a kiszabott ruhát. – Igen, pont így képzeltem! Ez gyönyörű! – álmélkodott a tükör előtt illegve-billegve. Én folytattam a munkám, ő pedig csak pörgött-forgott, felvette, levette, játszadozott a lehetőségekkel. Mikor már érezte, hogy jó lenne, ha folytatnánk, ismét elém állt faggatni, milyen lesz a ruha felső része. Megígértem neki, hogy mihelyt befejezem, amin épp dolgozom, az ő ruhája következik, ő pedig képes volt türelemmel várni. Miután összeállítottam a ruháját, ugrált a boldogságtól. – Apa, apa, nézd, milyen szépet varrt nekem anya! Nézd, hogy pörög a szoknya! Csak úgy repült a sok anyag, és repült Katica is a boldogságtól. A rákövetkező napokban mindenkinek megmutatta a ruháját, belebújt, és akadt, akinek pörgött is, mert nem mindenkinek mutatta meg a teljes szépségét.
Elérkezett a nap, amikor az óvodában néptáncórát tartanak délután, és Katica szerette volna elvinni az új ruháját. Így is lett, és csoda történt! Délután, amikor találkoztunk, mindenki a ruha varázslatos erejéről beszélt! A táncórát a ruha köré építette fel az óvodapedagógus: – Nem hagyhattam ki a lehetőséget, ami ebben a ruhában rejlik. A gyerekek körbeállták, és úgy táncoltak, hogy mindenki fogta a szoknya alját. Olyan szeretet lakozik a ruhában, hogy valamennyiüknek jutott belőle. Mindenki, aki megérintette a ruhát, részese lett a szeretetnek, amivel készült.
Hát ez a mi ruhánk története, ami nem születhetett volna meg, ha nem az Együttműködő Kommunikáció szemléletével fordulok a lányomhoz. Leszidhattam volna, a szobájába zavarhattam volna, kikérhettem volna magamnak, hogy mit képzel, hogy így beszél. De szerencsére nem így tettem, lehetőséget adva a szeretetnek. Köszönöm!
Suba Erika
Még hazafele foglalkoztatott, ami történt. …nem bíztam benne, hogy ezzel véget tudtam vetni a kellemetlen helyzetnek
Egy munkahelyi ismerősöm tegnap azt mondta: „Ne haragudj rám, de megőrülök érted.” Azt feleltem: Nem haragszom, de a munkahelyi barátság medrében tartom a kapcsolatunkat. Ő: „Rendben, jó leszek, megértem.”
Még hazafele foglalkoztatott, ami történt. Egyrészt nem bíztam benne, hogy ezzel véget tudtam vetni a kellemetlen helyzetnek, másrészt, ilyeneket mondtam magamnak: „Már rég le kellett volna valamilyen határozott durvasággal fagyasztanom ezt az embert. Borzasztó, hogy nem tudom elég világosan képviselni a határaimat, főleg, ha valakit ilyen elanyátlanodottnak látok.”
Mikor észrevettem, hogy hogy elégedetlenkedek magammal, EMK-s tapasztalataimmal elkezdtem figyelni, hogy mit is láttam rajta konkrétan, amikor elbizonytalanodtam. Ahogy azt mondta, hogy „Rendben, jó leszek.” a szája legörbült, én pedig észre sem vettem, hogy egy pillanatra megijedtem, és tanácstalanságot éreztem. Oké. Látom már, hogy érintett, amit megláttam rajta. Mi adna tehát erőt most: egyértelműséget és védettséget szeretnék! Elhatároztam, hogy ahogy hazaérek, előveszem a kártyákat, és megnézem, melyik képekre, szavakra tudok ráhangolódni, hogy letisztulhasson, hogy hogyan akarok véget vetni ennek az iránynak. Az „elengedés” kártya szólított meg legerősebben, bizalommal, derűvel az arcán. Védettséget tudok megélni minden fél irányában, ha egyértelműen elengedem, hogy foglalkozzak ebben az állapotában ezzel az emberrel. Megnyugodtam.
Megírtam neki: Bízom benne, hogy meg fogod oldani ezt a helyzetet nélkülem. Én nem tudok, és nem akarok többet foglalkozni vele. Gondolkodtam, hogy írjam-e, hogy a családomra figyelek, végül mégsem írtam oda, mert erről már beszéltem neki szóban, most a lehető legtömörebb és koncentráltabb akartam lenni. Még néhányszor próbálkozott, de én teljes belső nyugalommal és derűvel tudtam képviselni a távolságtartásomat minden további diskurzus nélkül, és ezt láthatóan érzékelte is rajtam.
- J.
Automatikusan kihúzom magam, holott máskor mindig rossz volt a tartásom!
Nagyon lelkes vagyok, mert az EMK-ban megoldást látok arra, amit már gyerekkorom óta hordozok magamban. Számos ponton magamra, illetve férjemre, anyósomra, szüleimre, ismerőseimre ismertem.
Én mindig is konfliktuskerülő, sérelmeimet magamban hordozó, elfojtó típus voltam, aki aztán időnként nagy hévvel kiengedi a gőzt, és mindent rázúdít a másikra. El se tudtam képzelni, hogy ebből létezik kiút. De végre van remény! Néhány hónapja járt nálam egy szoptatási tanácsadó, mert az akkor három-négy hónapos kislányom súlya nem gyarapodott eléggé, és attól féltem, tápszeres lesz. A tanácsadó azt mondta, hogy látszólag minden rendben, de a stressz apasztja a tejet, és ő úgy látja, hogy nagy terheket cipelek. A stressz kezelésére ajánlotta többek között az EMK-t, én pedig addig kutakodtam a neten, amíg rá nem találtam erre a könyvre.
A könyvet olvasva kezdtem fel-fellélegezni, hogy végre nem kell elmenekülnöm a nehéz helyzetek, konfliktusok elől, nem kell meghunyászkodnom, mindent magamra vennem, például ha a másiknak rossz a kedve. Apránként egy-egy kommunikációs módszert elkezdtem alkalmazni is, és már ettől a néhány sikertől úgy érzem, mintha málhás súlyoktól szabadultam volna meg! Megtapasztalhatom, hogy nem vagyok egyedül, van egy mankóm, amire támaszkodva a rossz jóra fordítható.
Az EMK önbizalmat ad nekem azzal, hogy van hova fordulnom a problémás helyzetekben. Eddig elbújtam a világ elől, most pedig kitárom felé a karomat! Úgy érzem, mintha egy (Csipkerózsika-) álomból ébredtem volna fel, mintha leporoltam volna a szívemet, és az most ismét képes melegséget árasztani, újra ragyogni tud. Egyik nap azt vettem észre a tükör előtt (miután a férjem és a köztem feszülő egyik konfliktust sikerült valamelyest feloldani az EMK-val), hogy automatikusan kihúzom magam, holott máskor mindig rossz volt a tartásom! Mert végre kiálltam magamért! A mosolyom most nem erőltetett, hanem újra belülről fakad, néha azon kapom magam, hogy csak úgy mosolygok. És lássunk csodát: e néhány hét alatt a kislányom súlya úgy megugrott, hogy azt hittem, elromlott a mérleg! Anyatejes maradhat! Micsoda öröm!
Érződik, hogy hosszú évek gyümölcse ez a könyv. Annyira mindenre kiterjedő, annyira jól írja le a (mindennapi) helyzeteket, hogy legszívesebben bemagolnám az egészet. Az biztos, hogy vagy még tízszer elolvasom! Megnyugtat, hogy minden korosztállyal (óvodások, kamaszok, felnőttek, idősek) működik az EMK. Egy hátránya van, hogy néha mesterkéltnek hangzik, néha cikisnek érzem, ezért nem használom. Aztán utólag viszont megbánom, és olyankor átgondolom, átnézem újra és újra a könyvet és a kártyákat, hogyan is lehetett volna azt a bizonyos kommunikációt az EMK-val átformálni.
A környezetemben például több olyan személy is van, aki szereti szidni a másikat, mindig valaki olyat, aki nincs jelen. Korábban ez lehúzott engem, és tehetetlenül álltam az ilyen helyzetekben, mert ha védtem a jelen nem lévőt, akkor úgy tűnt, hogy nem értem meg az őt szidalmazó illetőt, ha pedig bólogattam, akkor magamra kellett erőltetnem valamit, ami nem én vagyok. Amikor pedig némán álltam, akkor utólag bénának éreztem magam, aki senkiért sem képes kiállni, sem magáért, sem másokért, és csak sajnáltam azt, akit szidnak (és magamban én is elkezdtem szidni azt, aki szid). Most már értem, hogy ez valamilyen erőforrás hiányára utal, csak elég nehéz kibogozni. De hát pont azért vannak a kihívások az ember életében, hogy fejlődjön…
G Nóra
Oldott beszélgetés született, amiben mindannyian aktívan együtt teremtettük meg az ünnepélyes, felemelő élményt
Akár Ünnepekkor alkalmával is elővehetjük a kártyákat:
Hány ünnepünk telik el azzal, hogy sütünk-főzünk takarítunk, majd megjönnek a vendégek, átadjuk az ajándékokat, megesszük a vacsorát, beszélgetünk aktuális eseményekről, az elbüszkélkedni valókról, netán a politikai életről. A gyerekek játszanak, néha zajonganak, rájuk szólunk, majd mindenki hazamegy.
Akár az ünnepi alkalmakkor is még több örömöt, minőségi együttlétet, igazi összekapcsolódást tud nyújtani, ha a kártyák segítségével kezdünk beszélgetni.
A nagymamám 90. születésnapjára összejött a család, szerte a világból. Nálunk sokan élünk egymástól távol, és a nagynéném – hogy mindenki együtt ünnepelhessen – több napra kibérelt egy házat a parton, ahova beköltöztek a legközelebbiek és akik külföldről érkeztek, a többiek pedig minden nap oda tudtak jönni. Ilyenkor hatalmas asztalt terítettünk, és a közepére tettük azt a sokféle finomságot, amit ki-ki hozott. Izgalmas volt a sütés, főzés, vásárlás, takarítás: megbeszélés nélkül is éreztük, hogy milyen munka van épp soron, kinek mihez van leghamarabb, leginkább kedve a feladatok közül. Esténként táncoltunk, a medencében lógattuk a lábunkat, az asztal körül beszélgettünk. Ennyi időt sosem töltött még együtt a nagycsalád. Úgy éreztem, a búcsúzáskor, csodás lenne elmondanunk egymásnak és a nagynénémnek is, aki szervezte, meg a nagymamámnak is, akinek a tiszteletére mindez történt, hogy mi mindent éltünk meg, miért vagyunk hálásak.
A legalkalmasabbnak azt találtam, ha felajánlom, hogy a középre tett kártyákból, húzzunk érzés- és erőforrás-szükséglet-kártyákat, hogy mi-mindent éltünk meg. Tartottam tőle, hogy a spontán beszélgetések után, nem érzi-e valaki kényszernek, kellemetlennek ezt. Úgyhogy elmondtam mit szeretnék, és megkérdeztem, hogy ki az, akinek volna kedve választani kártyákat és ki az, aki inkább csak nézné. Pár másodperc csönd… nekem soknak tűnt. Aztán egyenként mindenki rábólintott. Anélkül, hogy most mindenkit felidéznék mondhatom, hogy igazán megkoronázta az együttlétünket, hogy erről beszélhettünk, kimondhattuk mindannyian a személyes élményünket és megbecsülésünket. Olyan sokat jelentett pontosan hallani, hogy az egyik unokatestvérem, aki legtöbbször erősnek látszik, és nem avat be minket a nehézségeibe, most hálásan mondta el, milyen jól esett neki a figyelembevétel, hogy a kemény vizsgaidőszak után a pihenhetett, és könnyedséget élhetett meg. Hogy a másik unokatestvérem az egymás iránti nyitottságunknak tudott örülni. Hogy a nagynéném, hogy élvezte, hogy hozzá tudott járulni a család öröméhez, és másoktól is örömmel fogadta el a segítséget. Nagyon jó volt kimondanom, mennyire meghatott, hogy bármilyen távol is élünk egymástól, most megtapasztalhattam a családi összetartozást, ráismertem a közös értékrendekre, és ebben a harmóniában éreztem az áramlást a szórakozás és házimunkák egymásutániságában, és az egymásközti feladatmegosztás során is. Még sorolhatnám a sok vallomást, ami sokkal többet mondott mindannyiunknak, mitha csak elbúcsúztunk volna azzal, hogy csodás volt, köszönjük! Most, hogy ezt írom jövök rá, hogy amikor egy tekintélytiszteletnek örvendő családtag tósztot mond, akkor ő vállalja azt a magasztos szerepet pár percre, ahol a az ünnep jelentőségét megfogalmazhatja, csa akkor a többiek hallgatnak. Most egy majdnem egy órás oldott beszélgetés született, amiben mindannyian aktívan együtt teremtettük meg az ünnepélyes, felemelő élményt, és egy újabb oldalról is megismerhettük egymást. Redő Juli
Sok éves hagyományt – megszokást sikerült egy jelen helyzet kapcsán felülvizsgálnunk, és megértéssel változtatnunk rajta
Tudatosságunkra óriási szükség van, nem csak a munkahelyi, társadalmi témájú konfliktushelyzetek megoldásánál – szeretteinkkel való viszonyainkban talán még fontosabb, hogy elvárásainkat józanul és bölcsen tudjuk kezelni. A határok ugyanis itt még könnyebben elmosódhatnak, ilyenkor pedig már feszültségekkel terhelődhet a kapcsolat. Ezeket a határokat segít megtalálni és elismerni az EMK fókusza. Nem érdemes akármilyen stílusban beszélni egy problémáról. Viszont bármilyen problémáról lehet és érdemes is beszélni! Valamennyi kérdés vagy feszültség jó alkalmat kínálhat arra, hogy a rejtett, lefojtott érzelmek felszabadításán és kimondásán keresztül, egymás meghallgatásával és megértésével hiteles, őszinte, bensőséges kapcsolatot teremtsünk.
A párom szülei külföldön élnek. Amikor meglátogatnak minket, az általában több hónapos együttélést jelent velük. Elmondtam a páromnak, hogy az idén ezt nem szeretném. Azt felelte: „Ez rosszabb, mintha azt mondtam volna, hogy megcsaltam!”, majd nem beszélt velem egész estig.
Nagyon rosszul éreztem magam. Azt gondoltam, hogy „Egy szívtelen, érzéketlen, önző ember vagyok. Tönkreteszem a kapcsolatom a párom oldaláról a családdal. Soha nem fogják megbocsátani, és megérteni. Ezután legfeljebb már csak álbékesség és álbeszélgetések lesznek.”
Segítségül vettem a kártyákat és az EMK-t, hogy empátiával, tudatosan fordulhassak magam és a helyzet felé. Feltettem magamnak a kérdést: milyen érzések vannak bennem, ha arra gondolok, hogy nem szeretném, hogy a párom szülei most hozzánk költözzenek hónapokra. A félelem és az aggodalom kártyákat választottam. Milyen erőforrás-szükséglet kártyákat választanék ezekhez: szeretnék megértést és elfogadást magamtól és a családtól erre a helyzetre. Védettségre és intimitásra vágyom az otthonomban, a szűk családomban, és hogy szeretném magam meghatározni, hogy hol vannak a határaim. Szeretnék tudni bízni abban, hogy ezzel együtt van tere a kölcsönös szeretetnek és tiszteletnek is egymás iránt.
Amikor ezen végig mentem, nagyon dühös kezdtem lenni a páromra. „Egy érzelmi zsaroló, hogy nem beszél velem és bezárkózik. Gyáva, hogy nem mer a szülei elé állni, és megvédeni a kapcsolatunkat, és ők megítélésük szerint ki-bejárkálhatnak az életünkben.” … Ismerem ezt a folyamatot: az ítélkező, támadó gondolkodás egyszer magam felé, egyszer a másik felé fordul, amíg megértéssé tudom fordítani. Így már tudatosan figyeltem, és elkezdtem most ezzel kapcsolatban érzés-kártyákat választani: amikor nem beszél velem, én dühös vagyok és szorongok. Az erőforrás-szükséglet-kártyákból legelőször a levegővétel szúrt szemet. Egy jó mély levegőt vettem, és meg is könnyebbültem tőle. Majd a gyász kártyáját választottam: szeretném elgyászolni a helyzetet, amikor feladtam a saját igényeimet, azért mert féltettem magam és másokat a magánytól. Ezek után pedig a kapcsolódásra, nyitottságra vágyom, hogy megláthassuk egymást ebben a helyzetben, és ez segítsen összhangra jutnunk.
Ahhoz, hogy erre felkészüljek, úgy éreztem azt lenne fontos még megfogalmaznom, hogy mire mondok igen-t, mit szeretnék igazán, amiért most nem-et mondok a látogatásra. Azt találtam, hogy a gyerekünk elköltözése kapcsán sok minden változik a családunkban, és erre szeretnék most figyelni. Most már kész voltam megszólítani a párom:
Először nem akart beszélni, de amikor meghallotta, hogy akkor beszéljünk erről, amikor ő is nyitott rá, oldottabb lett. Este lefekvés előtt újra megkérdeztem, és akkor már meghallgatott: elmondtam, hogy nagyon fontos nekem most az a folyamat, ahogy a gyerekünk kirepülésével egészen újra építjük a kapcsolatunkat, és ezt szeretném védeni. Ha itt vannak a szülei, az attól tartok eltereli mindkettőnk figyelmét. Úgy láttam megértette. Azt kértem, mondja el ő a családjában ezt. Azt felelte nem tudja. Azt mondtam, akkor én meg fogom szólítani a testvérét ezzel, aki – azt gondoltam – meg tud érteni, és segít a szüleinek is ebben. Ebben maradtunk, és ez mindkettőnket megnyugtatott.
Nehezen nyílik meg, emiatt leginkább dührohamok formájában távozik belőle a felgyülemlett feszültség. Először csak figyelt minket, majd közelebb jött
Meg szeretnék osztani veled egy tegnap esti élményt, amely szorosan összefügg a tréninggel. Egy varázslatos dolog történt. A tréningről hazafelé a fáradtság mellett nagyon kuszának, zavarodottnak éreztem magam. Sok új infót hoztam haza, és bár a Rosenberg-könyvet már olvastam, a gyakorlati tréning mégis sokkal élőbben, mélyebben mozgatott meg bennem dolgokat. Tisztábban ráláttam a saját működésmódjaimra, „pozitívakra” és a „negatívakra” egyaránt. Olyan volt, mintha felkavarodott volna egy tóban az iszap, amelynek ülepedéséhez időre van szükség. Magányra vágytam, hogy tisztuljon a kép. A páromnak estére programja volt, és egyedül maradtam a gyerekekkel. Szerettem volna, ha minél hamarabb elalszanak, hogy egyedül maradhassak a felkavarodott iszapommal. De nem így történt. Tízéves lányom leült a zongora elé, hogy eljátssza a másnapra feladott darabot. És akkor, ahogy hallgattam és néztem hátulról, egyszerre azt éreztem, hogy nem bírom rázúdítani a jól bejáratott „instrukcióimat”. Rájöttem, hogy mindig csak elmondom, mi a jó, mi nem, hogyan kéne… Úgy hallottam, hogy nem élvezettel, hanem nyögvenyelősen zongorázik. És most ahelyett, hogy kioktattam volna, hogyan „kell”, olyan kérdéseket tettem fel, mint: „Neked hogy tetszett?… Élvezted a játékot most?” Ez elindított egy önvallomás lavinát, ami hihetetlen nagy hatással volt rám, egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk (le a szívünkbe!), és olyan félelmeiről mesélt, amilyenekről még soha. És én tényleg nem tettem mást, mint próbáltam visszatükrözni azt, amit mond. Fél óra elteltével már szorosan hozzám bújva ült az ölemben, és együtt sírtunk. Hol az örömtől, hol a szomorúságtól. Aztán egy óra elteltével mellénk somfordált a legózását felfüggesztő kisfiam, aki amúgy nagyon nehezen nyílik meg, és beszél az érzéseiről, emiatt leginkább dührohamok formájában távozik belőle a felgyülemlett feszültség. Először csak figyelt minket, majd közelebb jött. Kezdetben olyanokat szúrt közbe, hogy ne beszéljünk már szomorú dolgokról, meg pár ilyen kis „mini-pasis” mondatot, aztán velünk maradt, és csatlakozott az áramláshoz. Lassan-lassan ő is megnyílt az értő kérdések hatására, és a végén már iszonyú nehéznek éreztem a kétfelé figyelést, mert persze szinte versengtek az „értő figyelemért” (nagyon ki voltak éhezve rá!). Olyan volt, mintha egyszerre ketten passzolgatnának nekem labdákat, és elképesztően kellett koncentrálnom, jelen lennem, és arra is ügyelnem, hogy mindkettőre tudjak figyelni. Szerintem két óra alatt többet mondtak el a legbelsőbb érzéseikről, mint az elmúlt két évben, és bár a feladat alaposan próbára tett – néha mellé is lőttem –, iszonyúan látványosan reagáltak le mindent, ahogy a tréningen is látszott, amikor nem szívből, hanem fejből kérdeztünk. Rengeteg energia áramlott vissza ebből nekem is: abszolút megérte, hogy végül nem egyedül, hanem velük együtt ülepedett az iszap, a gyakorlatban. Olyan volt, mintha „járványként” terjedne át a figyelem és a szeretet egyikünkről a másikunkra, és a végén a lányom az értő figyelemtől „megfertőzve” teljesen magától olyan szeretetteljes dolgokat mondott az egy évvel fiatalabb kisöccsének (akivel amúgy sokszor harcban állnak), hogy akkor egészen biztosan a szívemben voltam én is, meg ők is. Teljesen kisimulva aludtak el, és reggel egészen másképp ébredtek. Persze ma már átéltem, hogy iszonyú könnyű visszazökkenni a régi kerékvágásba, de az a tegnapi élmény komoly hajtóerő, és a páromnak is részletesen elmeséltem. Nagyon örült neki. Köszönöm az élményt, amihez nagyban hozzájárultál a tegnapi jelenléteddel!
S.Réka
